9. fejezet

Szeretem az infó órákat. De még jobban szeretem, amikor bejelentik, hogy nincs tanár, helyettesítés lesz; ergo szabad foglalkozás. Emyvel egy némát sikítottunk, megünnepelve azt, hogy lyukas óránk van.
Egyik kedvenc termem az iskolában az infóterem. Ez egy hatalmas helyiség, ahol négy sorban lehet leülni. A falon informatikusok önarcképei és a számítógép egyes részei vannak kifüggesztve. A mennyezetről már nem működő CD-k lógnak, amikre ha rásüt a napfény, szétszórják a szivárvány színeit. Az iskola a legújabb számítógépekkel van felszerelve, és szinte minden nap fel van rájuk telepítve egy-egy új, modern program. Sehol sem lehet látni egy eltévedt porszemet, a tábla mindig makulátlan, a kivetítő tökéletes szögben helyezkedik el, és az infótanárunk is egy humorbomba.
Az én helyem a második sor legvégén van, az ajtó felől. Jobb oldalamon Emy ül, a másikon meg...senki. Üres a hely.
Mihelyst beléptünk a gépek birodalmába, mindenki megvadult állatok módjára elkezdte taposni a másikat, hogy minél előbb gép közelébe kerüljön. Mint akik 1 éve nem netezhettek. Szegény helyettesítő tanárnak kikellett kiabálnia a lelkét, csakhogy rendet teremtsen. És még csak 5 perce folyik a tanítás. Jó kezdet... Mivel nem volt megtervezett óra, így mindenki máshol ült. Az én helyemet is elfoglalták, de addig érveltem, míg fel nem állt az illető, így elégedett képpel huppantam le a székemre. Benyomtam az indítás gombot, és hátrafordultam. Íratlan szabály, hogy a lányok elől, a fiúk hátul ülnek. A balhésabb, nagymenő csajok is szorítanak helyett maguknak a harmadik sorban, viszont most keveredtek a csoportok. Alex is hátul foglalt helyet, és a legtöbben körbe vették. Visszafordultam és elindítottam a böngészőt. Emy vadul pötyögtette a gépet, majd szinte rácuppant a képernyőre. Mosolyogva megcsóváltam a fejem, és szépen sorjában megnézegettem az e-mailjaimat. A közösségi oldalakon sem volt sok újdonság, hisz iskolaidőben a diákok nem nagyon tudnak fen lenni. Unalmamban legjobb barátnőmet kezdtem el figyelni. Arca kipirosodott az izgalomtól, így sejtettem, hogy azzal a Benjamin gyerekkel foglalkozik. Emy mindig is szép volt. Vagyis gyönyörű. A lábai előtt hevertek a pasik. Derékig érő szőke haja és smaragd zöld szeme csak kiemelte arca ártatlanságát és báját. Nagy divat érzéke van, most is egy koptatott farmer volt rajta fekete vékony ujjúval kombinálva, amire felvett egy fehér mellényt. De nem is Emy lett volna, ha ezt a szerénynek nevezhető ruházatot nem dobja fel valami vaddal: a hasáig leérő, vékony láncszemekből álló nyakláncot egy csillogó halálfejes koponya díszítette.  Csuklóján egy szegecses karkötő hívta fel magára a figyelmet. Végtelenül hosszú szempilláit spirállal erősítette meg, szemét pedig fekete szemceruzával húzta ki. Szintén feketére lakkozott körméről ne is beszéljünk. Dögös volt, mint mindig.
Észre vette, hogy figyelem, így felém nézett, majd izgatottan a képernyőre bökött. Előre hajoltam, hogy megnézhessem, hogy mit mutat. Benjamin adatlapja volt megnyitva. A képernyő közepén egy fehér lap árválkodott, teleírva fekete betűkkel. Chat. Elvigyorodtam, ahogy elolvastam az eddig váltott párbeszédet. A srác nem kis pályás. Rögtön dicsérte Emyt, eleresztett egy-egy poént, és mindvégig azt hajtogatta, hogy mennyire várja a délutánt. Barátnőm szinte belepirult, ahogy megszorongattam a karját.
- Remélem élőben is ilyen. - mondta ábrándozós képpel. Felnevettem csacsiságán, majd visszafordultam a saját gépemhez, és kiléptem az eddig megnyitott oldalból. Szemem sarkából láttam, hogy egy árny elsuhan a hátam mögött, majd levágódik a mellettem üresen lévő székre. Szinte lesápadtam, ahogy ránéztem az illetőre. Alex vidám mosolyával találtam szembe magam.
- Szia! Gondoltam ide jövök, úgy is rég beszélgettünk. - kacsintott rám. Muszáj volt lepleznem zavarodotságomat, így felnevettem.
- Bizony, tegnap óta nem dumáltunk.
- A körbevezetést és a nyelvtan házit is megakartam köszönni. Meg azt a csodás tesi ugrást.
- Azt direkt úgy terveztem. - makogtam elvörösödött arccal. Atya ég! A világ leghelyesebb pasija ide jön HOZZÁM beszélgetni! Eldobom az agyam!!!
- Hát persze, megértem. - mosolygott sunyin. Közelebb húzta a széket hozzám, mire megcsapta az orromat az illata. Mandula. Illik hozzá. Olyan Alexes. Mélyen beszívtam a levegőt, csakhogy még többet érezhessek az illatából. Aztán rájöttem, hogy milyen közel van és éreztem, ahogy arcomat elönti a pír.
Előre nyúlt, jobb kezével megfogta az egeret, míg a másik karjával rátámaszkodott az asztalra. Strégan a számítógép felé fordultam, hogy azt is és Alexet is lássam.
- Mutatok valamit. - mondta és bepötyögött valamit a böngészőbe. Ilyen közel még sosem voltam hozzá. Kivéve, amikor összeütköztünk a folyosón.
- Ezt nézd. - rámeredtem a képernyőre. Egy vicc oldal töltődött be. Elolvastam a legelső képnél lévő szöveget és mosolyra húzódott a szám.
- Ez beteg. - mondtam, mire Alex bólintott és tovább tekerte az oldalt. És ez így ment, vagy húsz percen keresztül. Nagyon jó érzés volt hülyülni vele. Nagyon laza srác, jó a humora és állandóan megajándékozott egy gyönyörű mosollyal. Ha egymás szemébe néztünk, az hosszú ideig tartott. Mármint a részemről. A valóságban eltelhetett vagy 2 másodperc...
- Na húzz innen! Nem kell a véleményed! - ébresztett fel az álmodozásomból Emy felháborodott hangja. Mindketten oda néztünk, és jól láthattuk, hogy Scott a baj forrása. Barátnőm idegesen figyelte a fiút, miközben Scott gúnyos mosollyal nézte.
- Miben fogadjunk, hogy egy szerencsétlennel beszélgetsz? - kérdezte érdeklődő arcot vágva. Emy teljesen felhúzta magát.
- És ha igen? Semmi közöd hozzá! Menj és piszkálj mást! - fordult dacosan a számítógép felé, és ismét szugerálni kezdte a monitort. Scott nem zavartatta magát, odahúzott barátnőm mellé egy széket és kényelmesen elhelyezkedett rajta. Lazán előre dőlt, a karját a térdére helyezte és tenyerében nyugtatta az állát.
- Vajon mi lehet a következő mondata? - kérdezte csodálkozást tettető hangnemben. - Talán az, hogy ... - itt még jobban előre dőlt és gyorsan elolvasta az eddig leírt szövegeket. Emy ijedten próbálta eltakarna a kezével a képernyőt, de sajna Scott gyorsabb volt. - Azt fogja írni, hogy most mennie kell, viszont találkozzatok ott, ahol először meglátott. - Emy hitetlenkedő arckifejezéssel meredt a fiúra, mire ő a fejével a gép felé biccentett. - Figyeld meg. -  Emy a szemét forgatva a képernyőt nézte, ahol kisvártatva a beszélgető partnerétől érkező legújabb üzenet jelent meg. Barátnőm tágra nyílt szemekkel nézte a sorokat, majd a száját rágva válaszolt neki egy rövidet és kilépett a netről. Óvatosan Scott felé nézett, mire a fekete a tarkóján összefűzte az ujjait és büszke mosollyal hátra dölt a széken, miközben az egyik lábát hanyagul a másikon pihentette.
- Na, mit mondtam? - kérdezte pimaszul vigyorogva.
- Honnan tudtad? - kérdezte Emy alig hallhatóan. Scott felhúzta a szemöldökét.
- Én is így csinálom. Egy majdnem 45 perces beszélgetés után lerázom a kis csajt, főleg ha délután még randink is lesz.
- Mesélj még! - dőlt hirtelen előre Emy. Megragadta a fiú csuklóját és lerántotta maga mellé. Scott annyira lebénult a hirtelen jövő támadástól, hogy még pislogni is elfelejtett. Vigyorogva Alex felé fordultam, aki elképedt fejjel figyelte az eseményeket.
- Mindig ezt csinálják? - mutatott a mellettem ülő - jobban mondva civakodó - párra.
- Scott elég érdekes figura. Szeret kötekedni. Viszont Emy sosem hagyja magát, és ha ezek ketten neki állnak veszekedni, akkor ott valaki meghal. - ijedten kaptam el a fejem. - És remélem, hogy azok nem mi leszünk.
- Reménykedjünk benne. - mondta elfúló hangon, mire kénytelen voltam vissza nézni. Alex ráfeküdt a padra, karjával eltakarta a fejét, a válla viszont rázkódott a röhögéstől. Én is elnevettem magam.
- Hagyjál már! Te idióta vagy! - vágta el a nevetésünket Scott felemelt hangja. A hanghordozásától a teremben lévő zaj csitult. Scott idegesen rángatta le magáról Emy kezét, aki megmakacsolta magát, és még erősebben szorította a fiú pólóját.
- Nem! El kell mondanod, hogy ez miért van így! - rángatta a srác kezét. Gondolom vallatásra vonta az osztály rossz fiúját, hogy mondja el neki, mit miért mondanak a pasik. Scott végül kiszabadította magát, és célirányosan az ajtó felé lépkedett. Emy meg utána.
- Még nem csengettek ki! - szólt rájuk szigorúan a felügyelő tanár. Erre a kijelentésre mindketten megálltak, majd visszanéztek a tanári asztalnál ülő tanárra. És akkor megszólalt a csengő. Scott diadalista képpel végig mérte a felnőttet. - Most már igen! - kiáltotta és feltépte az ajtót, majd fénysebességgel kirohant a folyosóra Emyvel a sarkában.